Gyermekké változom, és ugróiskolát
játszom a föld s az ég
között, a szívem ép, a lelkem hímporát
bánat nem fogta még.
A mennyekből jövök, a szárnyak nyoma ott
pelyhedzik vállamon,
és mikor este lesz az összes csillagot
szó nélkül szólítom.
Egy őrangyal kísér, ágyam szélén figyel,
imáival segít.
Mint kóbor legyet, kézzel hessenti el
éjszakám rémeit.
Egyedül a gonosz farkastól félek én,
hogy jön és megharap.
De lesi ám az úr a felhők peremén,
léptem merre halad.
Senki nem mondta még, mitől nő a vetés,
mikor van aratás.
Gondtalan szórok el magot és kavicsot:
nem bánt a folytatás.
Hajam a szélben, még nem szorít cipő,
testem se lelkemet.
Vár engem a halál, de nem tudom, ki ő,
és hogy felé megyek.
Egy óriás gödör: mint egy maréknyi por
hullok mélyére én,
hogy aztán fönt az Úr, szerető és komoly,
megmérjen mérlegén.
Uram, se rosszat én, se a kedvedre még
nem tettem: elhiszi.
Mivel fizetne az, ki maga se elég
tizednek, oly kicsi.
Nézd csak, a hátamon három kis toll rezeg,
szemedben ott a kék
hordom még az eget, átúszott fellegek
fölkavart tengerét.
Tudom én jól, Uram, hogy mindaz, mit teszek
semminél kevesebb.
Küldj ki ajtód elé, ezentúl hadd legyek
mennyőrző hű ebed.
Bölcs lesz ítéleted, hogyha ebsorsra szánsz.
Okod van rá elég.
Nekem ugyanolyan jó lesz a kutyaház,
mint egy királyi szék,
de azért légy kegyes: amit kérek, kevés.
Ha dicső alakod
látom félre ne nézz, magasra ugrom és
boldogan csaholok.
